Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cambio-Exchange

2011.01.09

            Dolgozatomban a Magyarországi magyarság és az erdélyi magyarság egy sajátos találkozását szeretném megjeleníteni: amikor a két, meglepetésszerűen sok ponton különböző kultúra egy személy gondolataiban találkozik, és a komponensek puzzle szerűen lassan összeilleszkednek.

            A cím ötletét a pénzváltó vállalkozások felirata adta. Egy külföldi utazás során, általában nem tudunk a helyi pénznemben számolni, az összegeket lefordítjuk forintra. Mivel tudjuk, hogy az illető országban csak kevesebb időt fogunk eltölteni, nem is áll szándékunkban átállítani a gondolkodásunkat az adott pénznemre. De mi történik akkor, ha többet maradunk? Mi történik akkor, hogyha nem csak a pénznemet, hanem az egész kultúrát át kell kódolnunk a fejünkben? Mennyire váratlan az, ha a kultúráról azt hisszük, hogy ugyanaz, és kiderül, hogy csak hasonló? Az interjúalanyom, továbbiakban B.E. is kezdetben a forintot lejre, román pénznemre fordította, mára azonban fordult a kocka. Van a lej, van a forint, és ő már egyiknek a súlyát sem érzi igazán. Valamilyen, számára még szokatlan helyzetbe került, ahonnan a magyarországi és az erdélyi magyar embert is objektívebben látja. A tartózkodás határozatlan idejű, a folyamat önmagától is elindul. Megpróbálom kiemelni B.E. tulajdonságait, amikor Romániában élt, majd amikor Magyarországon, illetve a „váltás” folyamatát. Mennyire, és hogyan sikerült neki az erdélyi kultúrát egyeztetni a magyarországi magyarral?

E.M.: Az interjúban a kisebbségi létedet szándékozom reflektorfénybe helyezni, majd a nagy váltást. Miért vállaltad, hogy segítesz nekem ebben? Szerinted helyes, hogy az erdélyiségedre úgy kérdezek rá, mint "kisebbség"?

B.E.: Szerintem az erdélyi és magyarországi magyarok közötti különbségek, találkozások borzasztó érdekes kérdéskör, és nagytöbbségünknek van erről élménye. Sőt, összejöveteleken ez több órás téma is szokott lenni, azaz egy házi dolgozatot mindenképp megér! Igen, amikor Magyarországon élek, akkor határozottan kisebbségben érzem magam. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy elmentem egy olyan országba tanulni/dolgozni, amelynek történetesen nagyon jól beszélem a nyelvét.  Hangsúlyozom, hogy nagyon jól, és nem tökéletesen!

E.M.: Elöljáróban kérlek, mondj néhány olyan infót, amit fontosnak tartasz magadról, a beszélgetésünk szempontjából!

B.E.: A nevem B.E., 29 éves vagyok, jelenleg a Corvinuson próbálok doktorálni. Marosvásárhelyen születtem, és a Tudor negyedben nőttem fel, a 8-as számú Általános Iskolába jártam, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban német intenzív osztályba jártam, ami után következett egy év Kolozsváron, a Babes-Bolyai Egyetem Jogi Karán. A jogi tanulmányokat megszakítottam, és az EMTE-Sapientia Társadalmi Kommunikáció és Közkapcsolatok szakát végeztem el. Ösztöndíjjal jártam egy évet a CEU mesterképzésére. Egyetem közben két évet hivatalosan dolgoztam otthon (Romániában, mosolyog), majd kettőt a magyar munkaerőpiacon sínylődtem. Ebben a helyzetben fontosnak tartom, hogy egy nyitott személyiség vagyok.

E.M.: Miért fontos, hogy nyitott vagy? Ill. mit jelent ez a nyitottság?

B.E.: A nyitottságom arra vonatkozik, hogy hajlandó vagyok saját bogaraimat, rögeszméimet megváltoztatni, pontosabban képes vagyok erre. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert nyílván nem én vagyok az egyetlen erdélyi Budapesten, és megbeszéltük azt, hogy kinek milyenek az anyaországi magyarokkal való tapasztalataik. Láttam olyan eseteket, akik foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz a képhez, amit a távolból alkottunk/alkottak az itteniekről, és nem voltak hajlandóak azt felülírni, sokszor még akkor sem, ha a hétköznapok tapasztalatai alapján teljesen mást látott.

E.M.: Miért hangsúlyoztad annyira, hogy jól beszéled a nyelvet, és nem tökéletesen?

B.E.: Azért, mert több év itt tanulás és itt dolgozás után még mindig elő tudom csalni a boltosokból azt a jellegzetes, értetlen arckifejezést. Két hete laskasirítőt akartam vásárolni, amire a boltos lány visszakérdezett:

- Hogy micsodááát??!

- Az a hosszú fa, amivel a laskát nyújtják, kb. ekkora – mutattam, és azt sem tudtam mi mondjak helyette.

- Ok., de mi az a laska?

- A laska az… amit a levesbe teszünk, és apró, tojásból és lisztből van.

- Ááá, hogy tészta?

… És így tovább, mondanom sem kell, hogy a tészta az Erdélyben sütemény, stb. Van még füsskabát, murok, harisnyabugyi, farmergagya, murok, vinetta, gogos. Sok vásárlási hibát követtem el az évek során.

E.M.: Mit neveznél inkább kisebbségi létnek: a Romániai magyarságodat, vagy a Magyarországi Erdélyiségedet?

B.E.: Ez jó kérdés, még nem is gondoltam végig (hosszan gondolkodik). Azt kell mondjam, hogy ha nem költözöm Magyarországra, soha nem értem meg igazán mélyen a kisebbség kérdést. Azt hiszem, Magyarországon éreztem magam először kisebbségben. Tudod, Romániában születtem, nőttem fel és szocializálódtam, nekem minden természetes, ami ott van, és kevésbé, ami itt, Magyarországon. Valószínű, hogy bárhova vetődöm majd az életem során, Erdéllyel valami megmagyarázhatatlan, archaikus, archetipikus lánc fog összekötni. Szóval, hogy visszakalandozzak a kérdésedhez, ha nem élem meg a másodikat, nem tudatosul az első.

E.M.: Milyenek a magyarországi magyarok az erdélyiek szemében? És mennyire jogos a kép?

B.E.: Nos, a magyarországi magyar erdélyi neve: “tápos”. Előre is bocsánatot kérek a magyarországi magyaroktól, akik elolvassák a dolgozatodat. Tápos, mert az erdélyiek úgy gondolják, hogy nekik könnyebb élni, lenni, Magyarországon mindig is több és jobb kaja volt, ezért a magyarokat általában kövérebbnek, “dundibbnak” képzeljük el, kicsit túlméretezett végtagokkal, lomposnak, lassúnak, lustának és rossz mozgásúnak, akinek nagyon nagyok az elvárásai, és kisebb a munkabírása. Hangsúlyozom, ez egy általános, rosszindulatú kép, én nem is értem ez honnan ered, miért van? Azt nem tudom eldönteni, hogy mennyire jogos ez a kép, saját tapasztalataim alapján a leírt embertípus valóban gyakrabban fordul elő Budapesten, mint Erdélyben.

E.M.: Milyennek látják a magyarországiak az erdélyieket szerinted?

B.E.: Hmm. Vadnak, agresszívnak, civilizálatlanabbnak, harsánynak. Az erdélyi ember leírását nem tudom annyira árnyalni. Ami a jogosságot illeti, 3 év Budapesten lakás után elmondhatom, hogy ez a kép szerintem is érvényes. Az erdélyiek mindig hangosan beszélnek és nevetnek a BKV-n, és valamiért sokszor az arcukon is látszik, hogy nem magyarországiak.  

E.M.: Szerinted miért van ez?

B.E.: Azt feltételezem, hogy amikor egy erdélyi először Magyarországra jön, azt várja, hogy mindenki és minden olyan lesz, mint otthon, arra számít, hogy haza jön. A határ átlépésével már óriási különbségeket tapasztal, utána csak egyre jobban rácsodálkozik a különbségekre, és talán nehezebben tudja feldolgozni. De ez csak az én véleményem. A magyarországiak azt mondják, hogy az erdélyiek azért vadak, mert ott a túlélés a tét, minden keményebb, és nehezebb.

E.M.: Mikor volt az első Magyarország élményed?

B.E.: Én még a kommunista rendszerben kezdtem az iskolát, Ceausescu arcképével minden tankönyv elején. Ezt csak azért mondom, mert a kérdésed miatt ráeszméltem, hogy tulajdonképpen V. osztály körül tudatosodott bennem, hogy hoppá, én Romániában élek, magyar vagyok, és létezik egy Magyarország is. A szüleim akkori, valamint jobb anyagi körülmények között élő osztálytársaim, rendszerváltás utáni leírásai alapján, Magyarország maga volt a paradicsom. Soha nem voltunk gazdagok, a szüleim '98 után is csak háromszor jártak itt, egyszer 2000-ben, az egész családdal eljöttünk Siófokra nyaralni, ekkor voltam 19 éves. Szóval Siófok volt az első Magyarország- és egyben külföld élményem, 19 évesen. Mondjuk pont a napokban gondoltam arra, hogy milyen ciki lenne, ha idegenvezetővel jönnék Budapestre…

E.M.: Hogyan kezdtél ráeszmélni arra, hogy a magyarországi magyar és az erdélyi magyar között különbségek vannak?

B.E.: Amikor Budapestre költöztem, és elkezdtem megtapasztalni a mindennapokat. Amikor naponta többször értetlenül néztek rám a boltba, majd elkezdtem dolgozni, és a munkahelyen (azon a spéci munkahelyen) nagyon más a munkához való hozzáállásunk, amikor erdélyiekkel és magyarországi magyarokkal beszélgettünk erről. Most úgy tűnhet, hogy azt gondolom, milyen mély szakadék van a szóban forgó kétféle magyar ember között, de valójában nem így van. Eddig minden furcsa és érthetetlen helyzetet meg tudtunk oldani egy mosollyal, kedvességgel, türelemmel, empátiával, kérdésekkel.  

E.K.: Gondolkodtál már azon, hogy mik lehetnek a különbségek okai?

 B.E.: Áhh. Sokat. Sajnos nincsenek olyan pontos történelmi, szociológiai ismereteim, és akármilyen veszélyes, így is gondolkodtam ezen. Az erdélyi magyar kisebbségben él, ami egy meghatározó tényező, a Magyarországon élő ugye többségben, ezekből a tényekből, feltételezem sok különbség adódhat. A jelenlegi Magyarország sok közös vonást mutat Ausztriával, az adminisztráció is inkább németes, míg Romániában balkános, törökös. Ebből is származhat sok-sok eltérés: ki miben, hol szocializálódik. Társadalmi szinten eddig jutottam el, többet nem is szívesen mondok, mert nincsenek megfelelő ismereteim hozzá.

E.M.: Mit mondanak más erdélyiek erről? Illetve beszélgettél erről itteni magyarokkal?

B.E.: Érdekes módon, a családom, és az otthoni haverok azt gondolják, hogy nagyon „magyarországias” lettem. Van aki úgy látja, hogy érzékenyebb lettem, van, aki sznobnak tart, és elítél emiatt, van aki csodabogárként néz rám. Érdekes, nem? Pedig vannak nálam sokkal érdekesebb sorsú haverok, Dániában, Brüsszelben, Kaliforniában. Ami a beszédemet illeti, egyszerűen nem tudom nem átvenni a Magyarországi stílust, talán azért, mert jó nyelvérzékem van. Van, aki ezért is elítél és gúnyol, van aki szerint „tisztult” a beszédem.  

E.M.: Mennyire összetartó az erdélyi csapat Magyarországon?

B.E.: Egyáltalán. Nem tudom ez milyen furcsa univerzális magyar vonás. Érdekes lenne utána járni.

E.M.: Mesélj jó és rossz élményeket Romániából, ill. Magyarországról.

B.E.: Marosvásárhelyen 2007-ben, egy buliról mentünk haza egy haverommal. A járda túloldalán két gyanús fickó meghallotta, hogy magyarul beszélgetünk, erre jó hangosan mondták egymásnak románul, hogy adjanak nekünk néhány pofot, tanuljuk meg, kié ez a város, milyen országban élünk. Átjöttek, elővettek két kést, és elkezdtek szövegelni. Azonnal előkaptam a mobilomat, és hívtam a rendőrséget, amire ők beültek egy taxiba és elhúztak. Azt hiszem, ezt soha nem felejtem el. Még voltak hasonló esetek. Kellemes csalódás volt amikor elkezdtem járni lovagolni, és egy srác volt az oktatóm. Nem tudtam hogy hívják, és 2 órán keresztül végig magyarul beszélt, a végére azonban egyre inkább román akcentusa volt. Azt mondta ne haragudjak, de a magyar nyelv nagyon nehéz, és huzamosabb ideig nem tud jó akcentussal beszélni. Később megtudtam a bevét, Dumitru Radu, tipikus román név, elmondta, hogy hobbiból tanulta meg a nyelvet, sőt Erdély történelmébe is beleásta magát.

E.M.: Magyarországi kellemetlen és kellemes élmény?

B.E.: A munkahelyemen az egyik kollégám kérdezett Erdélyről, hogy milyen ott élni, tanulni. Válaszolgattam neki, hogy milyen a tanrendszer, erre ő levonta a következtetést: „Akkor te tulajdonképpen se magyarul, se románul nem tudsz igazán, ugye?”. Ugyanilyen kellemetlen volt, amikor egy sofőrnek megmutattam a magyar igazolványomat, ő félrefordult és köpött egyet. Ellenben volt olyan is, hogy a BKV buszsofőr meglátta a magyarigazolványomat, és a kedvemért letért a szabályos útvonalról, mert rossz buszra szálltam fel, és letett az épület bejárata előtt. Aranyos, nem? „Aranyos” – ez is az elmagyarországiasodásom jele! – mosolyog.  

 

E.M,.: Mit tanácsolnál az Erdélyi és a Magyarországi magyaroknak, hogyan viselkedjenek egymással?

B.E.: Senki nem tápos, és senki nem vadember. Legyenek kíváncsiak és türelmesek, mert megéri, nagyon tanulságos és nagyon jó kaland! Nekem életem egyik nagy kalandja volt megtanulni a magyarság több arcát.